Egyfajta válaszkeresés folyik most bennem. Választ keresek olyan kérdésekre, amiket talán meg se fogalmaztam rendesen. Így hát nem is csoda, hogy semmilyen magyarázatot vagy biztos pontot nem találok. Választ az élet értelmére vagy esetleges céltalanságára.
Ilyenkor mindig elkeseredem, keresem a kapaszkodókat, melyek viszont kiaszaladnak a kezem alól, mert semmi sem örök, minden változik. Emberek élnek, meghalnak, életük behatásai viszont fönnmaradnak: tárgyak, emlékek mások lelkében, gyermekek… De tulajdonképpen mindez teljesen céltalanul történik, legalábbis nem láthatja senki sem, hogy mi felé tart ez az egész. Az egyszerű elme ezért kitalál mindenféle felsőbbrendű lényt vagy erőt, vagy egyszerűen nem is foglalkozik a miértekkel, ezért pedig igen irigylem őket, mert szerintem ők a boldog emberek. Persze ez is relatív, hiszen lehet, hogy ő maga nem tartja magát boldog embernek, és mindez megintcsak azi ingerek olyasfajta leképeződése az elmémben, amely téves képet ad a személyről és annak életéről.
Ezért megkérdőjeleződik bennem: létezik-e egyáltalán olyan, hogy boldogság, vagy ez is csak az elmém szüleménye? Viszont ha az utóbbi, akkor elvileg más agyában nem létezhet ez a fogalom, márpedig ha valakinek azt mondom: “boldogság”, tudja mire gondolok. Elképzelhető-e az, hogy az egyénen felül egy közösségi szellem is létezik, ami miatt ugyanúgy értelmezzük a behatásokat?
Ezek a kérdések ugyanolyanok, mint az a kérdés, hogy “Mi volt előbb: a tyúk vagy a tojás?”. Ördögi körforgás, minden hat mindenre, és az ember képtelen ennyi információt és behatást feldolgozni, még akkor is, ha agya többre képes, mint amennyire most használja. Olyan univerzum részei vagyunk, aminek csak egy kis részletét vagyunk képesek feldolgozni, ezért lehet, hogy jobban teszi az, aki szépen csöndben végzi a dolgát. Azért végzi a dolgát, hogy fönnmaradhasson és beteljesíthesse sorsát: a halált.
Carl Gustav Jung mondta: mindeki a felé a természetes nyugalmi állapot felé tart, amitől egy dolog választja el és az nem más, mint az élet. Az életnek viszont van egykülönös hajtóereje: fenn akar maradni. Nem tudjuk, miért akarja fenntartani magát, de az biztos, hogy ebben nem csak én veszek részt és velem egy időben élők, hanem az őseinktől kezdve az utódainkon keresztül mindenki. Meghalnunk azért kell, hogy a következő generáció fönnmaradhasson – ám ez az élet vége felé közeledve valahogy mégsem tudatosul az emberben. Eddig azért élt, hogy továbbadhassa az életet, de miután ezt beteljesítette, sem tűnik el az életre való törekvése. Olyan, mint egyfajta tudathasadásos állapot: harc az egyén és a közösség tudata/élete között.
Lehet, hogy felesleges olyan körülhatárolt dolgot keresni, mint egy válasz, mégha maga a kérdés konkrét is. Az ember azon tapasztalatára alapoz, amivel az iskolában is találkozott már: Ha feltesznek egy kérdést, akkor arra biztos van válasz is. De mivel mindkét dolog – a kérdés és a válasz is – az ember által kreált dolog, beleesünk abba a csapdába, hogy elhisszük: ez az elv élet kérdéseire is vonatkozik. Pedig nem biztos, hogy így van, és ezt az ember nehezen fogadja el.
Tehát ha az emberi lépték szerint felvázolt “boldog életet” akarunk élni, akkor nem érdemes beleásni magunkat ilyen válaszkeresésbe. Kapaszkodókat sem érdemes keresni, mert az egyetlen biztos pont az, hogy létezel. Én ezeket a “válaszokat” találtam – és igen, direkt van idézőjelben, mert másnak nem biztos, hogy megfelel…
0 Válaszok to “Filozofikus félóra”